Nagyjából egy héttel előtte már rákészültem Coimbra elhagyására, (amikor Fatimába utaztam kifigyeltem a stoppos helyet) ugyanis a stoppolásban egy város elhagyása a legkeményebb dió. Érdemes egy busszal kimenni a város peremére, oda ahol még lassan mennek és oda, ahonnan már nincs visszaút, csak stoppal lehet menni. Kisvártatva, ami azt jelenti, hogy meglehetősen sokára vett fel bennünket egy holland páros.
(A sikertelenség erősen próbára teszi az ember tűrőképességét, és el kell árulnom, hogy Portugália "középső része" nem az a hely, ahol pille könnyen veszik fel az embert, azok a helyek mindig délebbre vannak.)
Fiatalok voltak, mindketten angol tanárok és bérelt autóval indultak délnek felfedezni az országot. A Coimbrában vásárolt fado CD hamarosan kivételre került érthető módon, hiszen ha az ember nem érti a szöveget, akkor a fado a világ egyik legunalmasabb zenéje tud lenni, főleg a coimbrai, ami még szomorúbb, mint a lisszaboni. (Akit jobban érdekel a téma, annak ajánlom figyelmébe ezt.)
- Hova mentek?
- Az óceánpartra.
-Remek. Mi is azt tervezzük.
(A stoppolás egyik alapszabálya, hogy a legelején tisztázni kell, hogy pontosan hol és hogyan fogjátok elhagyni a járművet.)
És hamarosan egy szörfparadicsomban találtuk magunkat Peniche -ben. Homokos tengerpart, mindenki szörffel flangál, de tudni kell valamit a portugál óceánpartról. Megőrülsz a széltől. Az egyetlen haszna talán az, hogy lehet szörfölni az általa gerjesztett hullámokon, de általában inkább megőrülsz tőle. Süt a nap ezerrel, te meg szabályosan fázol, ezért nem is kened be magad és leégsz. Peniche egy laza hely. Odaparkolsz az óceánpartra a lakókocsiddal, nap közben szörfözöl, este pedig lazítasz a kis halászfaluban. Ha szörf, akkor Peniche és ha Peniche, akkor életem első planking -je:
Forte da Luz
(A Fény Ereje)